Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Életmód és szellemi fejlődés

2020.06.03

Bodhi Bhikkhu

ÉLETMÓD ÉS SZELLEMI FEJLŐDÉS

 

A buddhizmus újoncai gyakran kérdezik, vajon az ember életmódjának van-e különösebb hatása arra, hogy képesek-e előrehaladni Buddha útja mentén. Különösen, hogy Buddhának volt-e kényszerítő oka egy szerzetesi rend létrehozására, amely iránymutatásokkal egészül ki, amelyek teljesen különböznek a laikus buddhista közösség irányvonalától. Azt kérdezik, hogy egy laikus ember, aki a mindennapi életben betartja a buddhista előírásokat, képes lenne ugyanolyan gyorsan haladni, mint egy szerzetes vagy apáca, és ugyanolyan megvilágosodási szintet elérni? És ha ez így van, akkor ez nem azt jelenti, hogy a teljes szerzetesi életmód feleslegessé válik, vagy a legjobb esetben ez személyes döntés, amely nem lényeges az ember spirituális fejlődésében?

Ha elhagyjuk a helyzet és a felsőbbrendűség kérdéseit, csak két életmódot tekintünk ideálisnak, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a buddha által elképzelt módon élő szerzetesi élet az, amely hatékonyabban folytatható a végső cél eléréséig. A Páli kánon szerint a Dhamma végső célja a Nibbana elérése: az itt és most minden szennyeződés megsemmisítése, valamint a szamszarából, az újraszületések köréből történő végleges felszabadulás. Ez az elérés a vágy és a tudatlanság kiküszöbölésével érhető el a Nemes Nyolcrétű Út gyakorlásán keresztül. A Nyolcrétű Út egyaránt nyitva áll a szerzetesek és a laikus követők számára. A szerzetesi ordináció nem biztosít semmilyen kiváltságos hozzáférést az úthoz vagy nem ad olyan felhatalmazást, amely lehetővé teszi a szerzetes vagy apáca gyorsabb haladását, egy laikus követőnél. Bár ez így van, az a tény, hogy a szerzetesi életet Buddha kifejezetten úgy tervezte, hogy megkönnyítse az erény, a koncentráció és a bölcsesség három szakaszában az út gyakorlására történő teljes odaadást, és ezáltal biztosítsa a szellemi fejlődés optimális feltételeit.

A szerzetesi életmód pontosan ezt teszi, mert a végső cél a lemondás, "lemondani minden megszerzettről" (sabb'upadhi-patinissagga), és a szerzetes életének kezdettől fogva a lemondás a gyökere. A továbblépéskor a szerzetes hátrahagyja a családot, a vagyont és a világi helyzetet, sőt a személyes azonosság külső jeleit is, amelyeket a haj, a szakáll és a ruha jelképez. A feje leborotválása és a sárga köpenyt felhúzva a szerzetes - legalábbis elvben - feladta az egyedi identitást, mint a saját utáni igényét. Külsőleg megkülönböztethetetlen a többi százezer szerzetestől, "Sakyaputtiya samana", aszkéta lett, aki követi a Sakyák fiát, azaz a Buddhát.

A szerzetes élete radikális egyszerű, megelégedés a legnehezebb körülményekkel. A szerzetesi életmódban, a szerzetesek mások nagylelkűségétől és kedvességétől függenek. Bonyolult fegyelmi kódex, a Vinaya vezeti őket, amelynek célja az egyszerűség, önuralom, erkölcs, amelyek alapvető visszatartó erők erényeik elősegítése. Ezek az erények megalapozott alapot nyújtanak a koncentráció és a betekintés magasabb szintű eléréséhez, amelyek lényegében az elme fokozatos tisztításának és a betekintés elmélyítésének szakaszai.

Elsődleges fontosságú a kolostori élet által biztosított szabadság is. A szerzetesi ütemterv megszabadítja a szerzetest idejét és energiáját érintő idegen igényektől, lehetővé téve számára, hogy teljes mértékben elkötelezze magát a Dhamma gyakorlása és tanulmányozása mellett. Természetesen, mivel a szerzetes ma él, a szerzetesek sok olyan felelősséget vállalnak, amelyet az eredeti kanonikus szövegek nem említettek. Egy hagyományosan buddhista országban a falusi templom vált a vallási tevékenység központjává, a szerzetesek virtuális papként működnek a széles buddhista közösségben. De itt, most a szerzetes élet kanonikus képével foglalkozunk. Ha a szerzetesi élet nem ösztönözte volna a cél felé történő simább haladást, akkor nem lett volna oka, hogy a Buddha szerzetesi rendet hozzon létre. Vagy arra buzdítsa a férfiakat és nőket, hogy "hagyják el otthoni életüket" és vonuljanak hajléktalanságba."

Noha a korai buddhizmus végső célja a Nibbana elérése, nem ez az egyetlen cél. A Theravada buddhizmus nyugati bemutatásának egyik hiányossága a végső cél egyoldalú hangsúlyozása, amely átmeneti nézőpont a tanításban. A hagyományos buddhista területeken kevés buddhista látja a Nibbanát azonnali reális kilátásként. A laikusok és a szerzetesek túlnyomó többsége az „élethosszig tartó gyakorlás, a fokozatos fejlődés és a fokozatos eredmény” útját sok életre kiterjedő útnak tekinti. Buddhista követőként folytatott gyakorlásuk az érdemes cselekedetek teljesítésén és a módszertani mentális megtisztításon alapul, abban a bizalomban gyökerezik, hogy az okozati összefüggések kammikus törvénye és a Dhamma szellemi ereje elősegíti számukra a megszabadulásukat.

Annak tisztázása érdekében, hogy a laikus követők milyen döntéseket hoznak, a buddhista laikus élet két alternatív modelljét mutathatjuk fel. Az első modellben a laikus életet a cél felé történő fokozatos előrelépésnek tekintik olyan egészséges tulajdonságok fejlesztésével, mint a nagylelkűség, az erkölcsi erény, a kedvesség és a megértés. A közvetlen cél nem a legmagasabb igazság közvetlen megvalósítása, hanem az érdemek felhalmozása, amely boldog újraszületéshez és fokozatos előrelépéshez vezet a Nibbana felé.

A második modell felismeri a laikus követők azon képességét, hogy elérjék az élet felébresztésének szakaszát, és szorgalmazza a szigorú erkölcsi fegyelem alkalmazását és a meditáció erőteljes erőfeszítéseit, hogy mély betekintést nyerjenek a Dhamma igazságába. Noha buddhista országokban olyan laikusok vannak, akik a közvetlen megvalósulás útját követik, számuk sokkal kisebb, mint azok, akik alternatív modellt követnek. Ennek az oknak elég nyilvánvalónak kell lennie: a tét magasabb, és belső lemondási képességgel rendelkezők ritkák azok között, akiknek családot kell kiépíteniük, teljes munkaidőben kell dolgozniuk és keményen kell küzdeniük a túlélésért a versenyorientált világban. Meg kell jegyeznünk egy kiemelkedően fontos szempontot is: a buddhista laikus élet második modellje hatékonyságot élvez a magasabb szintű elérés érdekében, éppen azért, mert a szerzetesi modellt utánozza. Tehát, amennyiben egy laikus követő elkezdi a megvalósuláshoz vezető közvetlen utat, gyakorolja a szerzetes vagy apáca életmódját.

A laikus élet e két elképzelését nem kell egymást kizárónak tekinteni, mivel egy komoly laikus követő normál rutinja elfogadhatja az első modellt, és a második modell követésére is hivatkozhat. Például a társadalmi elkötelezettség csökkentésével, odaadással a mély tanuláshoz és a meditációhoz, és alkalmankénti részvétellel a visszavonulásokon. Bár a szerzetesi életmód jobban elősegíti a megvilágosodást, mint a világban zajló elfoglaltság, amikor ez egyénekre vonatkozik, nem pedig a modellekre, az összes rögzített előítélet összeomlik. Néhány súlyos családi és társadalmi elkötelezettséggel rendelkező laikus ember olyan gyorsan halad előre, hogy útmutatást tud adni a meditáció során a komoly szerzetesek számára, és egyáltalán nem ritka, ha olyan őszinte szerzeteseket találunk, akik mélyen elkötelezettek a gyakorlat iránt, és lassan, nehézségekkel küzdve haladnak előre. Míg az eredeti eszmény szerint a szerzetesi élet optimális külső feltételeket biztosíthat a szellemi fejlődéshez. Azonban, az előrehaladás tényleges üteme a személyes erőfeszítésektől és az előző életekből származó  kammák eredményeitől függ. De gyakran úgy tűnik, hogy a világi életben élő egyének, mindkét szempontból jobban felruházottak, mint azok, akik belépnek a Sanghába.

Mindenesetre, legyen akár szerzetes, apáca vagy világi, útja a nibbánába ugyanaz: a Nemes Nyolcrétű Ösvény. Bármilyenek legyenek az ember személyes körülményei, ha valóban a Dhamma megvalósítása a végső célja, akkor mindent megtesz az úton, hogy az adott körülmények között a legjobban megfeleljen az emberi élet elvárásainak. Mivel Buddha maga mondja: "Legyen családfenntartó vagy hontalanságba menekült, a helyes gyakorlatot dicsérem, nem pedig a helytelen gyakorlatot". (SN XLV.24)

 

 

A Kiadó megjegyzése

A Buddhista Kiadói Társaság jótékonysági keretek között ismerteti Buddha tanításait, amelyek alapvető üzenetek, minden hitvallású ember számára.

A BPS-t (Buddhista Kiadói Társaságot) 1958-ban Alapították, azóta sok könyvet és füzet tettek közzé számos témában. A kiadványok között Buddha Beszédeinek pontos jegyzetekkel ellátott fordításait, standard referencia munkákat, valamint eredeti kortárs műveket a buddhista gondol-kodásról és gyakorlatról. Ezek a művek a jelen buddhizmus, mert valóban egy dinamikus erő, amely befolyásolta a fogékony elmét az elmúlt 2500 évben, és még mindig ugyanolyan releváns napjainkban, mint akkor volt, amikor először felmerült.

  Buddhista Kiadói Társaság

 Sangharaja Mawatha Kandy,  

            Sri Lanka