Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A csodálatos lélegzet

2020.06.15

Ajahn Brahm

Figyelmesség, Boldogság, és Túlvilág,

                  Az Elmélkedő Kézikönyve,

                        Wisdom, Boston, 2006.

                        7. fejezet, 81-101. oldal

A CSODÁLATOS LÉLEGZET

Tartalom

A csodálatos lélegzet

Előzetes teendők

Nyugodt hely, kényelmes ülőhely

Az éber tudatosság felkeltése

A Tizenhat lépcsőfok 

 

 

A csodálatos lélegzet

A buddhizmus lényegét a Buddha megvilágosodása hordozza. Sok-sok évszázaddal ezelőtt Indiában Gotama a vándorszerzetes, visszaemlékezett arra a gyermekkori élményére, amikor megtapasztalta az első jhānát, és felismerte, hogy a megvilágosodás útja a jhānákon keresztülvezet (M.36). Egy nagy folyó partján felkeresett egy nyugodt erdőcskét, letelepedett egy árnyas fügefa alá és meditált. Az ānāpānasati meditációt, a be- és kilégzés éber tudatosságát gyakorolta. E gyakorlás során belépett a jhānába, majd kiemelkedett belőle, és hamarosan elnyerte a megvilágosodásra jellemző tisztánlátást. Ettől fogva nevezték Buddhának, Felébredettnek.

A Buddha egész későbbi élete során tanította az ānāpānasatit. Ez a módszer vezette el a megvilágosodásig, ez a legteljesebb meditációs gyakorlat, és ezt a módszert átadta valamennyi tanítványának, úgy a kolostorban, mint a városokban. Ezt a legkiválóbb meditációs gyakorlatot az eredeti buddhista szövegek sok szutta részeként hagyományozták ránk, leginkább azonban a Majjhima gyűjtemény Ānāpānasati szuttájában (M.118).

A Buddha leírása szerint az ānāpānasati gyakorlata az előzetes előkészületeket követően tizenhat lépcsőfokból áll. Ebből az első tizenkettő útmutatás ahhoz, hogy beléphessünk a jhānába, az utolsó négy lépcsőfok, pedig arra vonatkozó útmutatás, mit tegyünk, amikor kiemelkedtünk belőle.

Az előzetes teendők

Nyugodt hely, kényelmes ülőhely

A Buddha azt tanácsolta, hogy először keressünk egy nyugodt helyet, ahol nem zavarnak az emberek, hangok, vagy olyasféle dolgok, mint a szúnyogok. Néhány tanító azt állítja, hogy meditálhatunk piactéren, vagy a kocsinkban, csúcsforgalomban, de az ilyen felületes meditáció nem vezet megvilágosodáshoz. A Buddha következesen ajánlotta, hogy keressünk egy nyugodt helyet. Kemény fickók vágyhatnak arra, hogy moszkitóktól hemzsegő dzsungelben, vagy a tigrisjárta ösvény közepén meditáljanak, de ez valószínűleg inkább csak kitartást hoz, nem a jhāna békességét. A Buddha azonban a kellemes helyeket dicsérte, a gyümölcsösöket és ligeteket, amilyenek Bodhgayában is voltak, ahol megvilágosodott.

Azután foglaljunk el egy kényelmes ülőhelyet, ez lehet párna, pad, vagy akár szék is, hacsak nem túlzottan kényelmes. A légzés-meditáció sikeréhez a kényelemnek olyan foka szükséges, amely biztosítja, hogy testünk hosszabb ideig nyugalomban lehessen. A buddhisták nem üldögélnek összetört üvegcserepeken vagy szöges ágyon, még a Buddha is fűpárnán ült a bódhifa alatt. A lábainkat sem kell teljes lótusz-pozícióban tartani, vagy a gerincünket olyan egyenesen tartani, mint aki karót nyelt. Tapasztalatból tudom, hogy az ember sikert érhet el a meditációban akár a legszokatlanabb testhelyzetekben is. A testtartás célja csak az, hogy megszabadítson a kényelmetlenségektől, hogy képesek legyünk elengedni a testet, olyan gyorsan, amennyire csak lehetséges.

Az ānāpānasati teljes tizenhat lépcsőfokát legjobban, ülő testhelyzetben gyakorolhatjuk, mint a Buddha a bódhifa alatt. Sétáló meditációban figyelmünk inkább a lábakon van, mint a légzésen, és ugyanez vonatkozik az állásra is. A még meg nem világosodott meditátorok fekvő testhelyzetbe légzésüket figyelve általában elszunyókálnak. Az ānāpānasatit tehát ülő helyzetben tanuljuk.

Az éber tudatosság felkeltése

Ekkor azt az útmutatást kapod, hogy „helyezd előtérbe éber tudatosságod”. Amikor a Buddha azt mondta, „előtérbe”, nem azt értette alatta, hogy a figyelmet az orrunk hegyére, a fölső ajakra, vagy valahová a szemünk elé helyezzük. Valamit előtérbe helyezni annyi, mint fontossá tenni, ez az előzetes instrukció tehát arra vonatkozik, hogyan alapozzuk meg éber tudatosságunkat azáltal, hogy elsőbbséget adunk neki.

Az éber tudatosság előkészítő szintjét a meditáció alapvető módszerének első két fokozatát követve valósítjuk meg, amit az 1. fejezetben írtam le, azaz a jelen pillanat tudomásulvétele, és a jelen pillanat csöndes tudomásulvétele által. Mindabból, amit eddig elmondtunk, nyilvánvaló, hogy amikor figyelmünk a múltba vagy a jövőbe kalandozik, nem vagyunk tudatában annak, mi is történik éppen most. Tehát amikor gondolkodunk, vagy akár csak megjegyzünk dolgokat, figyelmünk a szavakra irányul, nem a jelen puszta megtapasztalására.

De amikor bármit csöndben tudomásul veszünk, ami a jelenben történik (éppen tudatunk előterében), akkor megalapozzuk az éber tudatosságnak az ānāpānasati elkezdéséhez szükséges fokát.

Érdemes újra elmondani, hogy sok meditációt végző gyakorló túl korán tér rá a légzés figyelésére, és nem veszi figyelembe azt az előzetes útmutatást, hogy először megfelelő mértékű éber tudatosságot hozzon létre – és így bajba kerül. Vagy egyáltalán nem képes a lélegzetet észben tartani, vagy – ami még rosszabb – makacsul annyi akaraterővel ragadja meg a lélegzetet, hogy még feszültebb állapotba jut, mint mielőtt belefogott volna. Az utóbbi gyakorlók keltik rossz hírét a buddhista légzés-meditációnak.

A tizenhat lépcsőfok

A tizenhat lépcsőfok első és második lépcsője

 A Buddha azt mondja, hogy először tapasztaljuk meg a hosszú lélegzetet, majd a rövid lélegzetet, de nem kell szabályoznunk a légzést ahhoz, hogy végrehajtsuk az utasításokat. A légzés szabályozása csak kényelmetlenséget okoz. Ehelyett egyszerűen csak az a teendő, hogy eléggé figyeljük a légzést ahhoz, hogy tudjuk, vajon az, hosszú vagy rövid. Bár ezt a szutta nem említi, de azzal is eleget teszünk az utasításnak, ha figyeljük, hogy a légzés sem túl hosszú, sem túl rövid, hanem nagyjából átlagos.

Ezen utasítások értelme az, hogy kezdetben az ember esetleg nem találja érdekesnek, hogy csak a ki- és beáramló levegő érzetét figyelje a testben, így ezek az utasítások kissé több tárgyat adnak a figyelemnek, és így a légzés éber tudatosságát érdekesebbé teszik. Néha azt javaslom a tanítványaimnak, hogy ebben a szakaszban figyeljék meg, vajon a belégzés vagy a kilégzés hosszabb-e. Vajon a belégzés és a rákövetkező kilégzés közti szünet olyan hosszú-e, mint a kilégzés és a rákövetkező belégzés közti szünet? Vajon a belégzés érzetei azonosak-e a kilégzésnél érzettekkel? Ez ugyanazt a célt szolgálja, mint a Buddha azon útmutatása, hogy meg kell tapasztalni a hosszú lélegzetet és a rövid lélegzetet. Mindez az éber tudatosságnak szolgáltat több megfigyelendő részletet, hogy a meditáló ne unatkozzék.

Ehhez a lépcsőfokhoz társítható másik módszer, ha a be- és kilégzés köré gyönyörű történetet kerítünk. Azt tanácsolom tanítványaimnak, hogy emlékezzenek arra, az általuk belélegzett levegőt a kertek és erdők növényei újítják meg folyamatosan. Képzeljék hát el, hogy a virágok és fák értékes ajándékát lélegzik be, és ezenközben ugyanolyan értékes ajándékot lélegeznek ki az őket körülvevő zöld természet számára. Az embert légzése bensőségesen összekapcsolja a teljes élő vegetációval. Ha ilyen felemelő módon fogjuk föl légzésünket, akkor azt sokkal könnyebb lesz követni.

A thai erdei hagyomány a légzéshez egy mantrát csatol. Amikor az ember belélegzik, azt gondolja, „budh” és amikor kilélegzik, azt gondolja, „dho”. Ez a Buddha nevének két szótagja, páli nyelven, egyes szám alanyesetben. Ez is a légzés követésének megkönnyítését szolgálja ebben a korai szakaszban.

A harmadik lépcsőfok: a teljes légzés tapasztalása

Páli nyelven a harmadik lépcsőfok így hangzik: sabba-kāya-paisamvedī, azaz a légzés teljes folyamatának tapasztalása. A tanítók közül néhányan a páli kāya kifejezést tévesen „fizikai test”-ként értelmezik, és így helytelenül arra következtetnek, hogy ezúttal az a teendő, hogy az ember figyelmét az egész testében lévő összes érzésre fordítsa. Ez azonban tévedés. A Buddha világosan kijelenti az Ānāpānasati szuttában (M.118.24), hogy a légzés folyamatára úgy tekint, mint „egy bizonyos testre (kāya) a testek között”. Továbbá az ānāpānasati első tizenkét lépésének az a célja, hogy a tudatosság tárgyát egyszerűsítsük, nem pedig az, hogy összetettebbé tegyük. Így e harmadik lépcső az, ahol az éber tudatosság fokozza a légzés folyamatában benne foglalt valamennyi érzet megfigyeléséhez elégséges fürgeséget.

Tudatában vagyunk a belégzésnek, annak kezdetétől, amikor a csöndességből felkél. Látjuk a belégzés érzeteit pillanatról pillanatra kibontakozni, majd elérni a csúcsot, és aztán fokozatosan eltűnni, amíg csak teljesen véget nem ér. Az ember a világosság olyan fokát éri el, hogy még a teret, a szünetet is látja a belégzés és a rákövetkező kilégzés között. Amint várja, hogy megkezdődjék a következő kilégzés, tudata az egérre várakozó macska figyelmével rendelkezik. Akkor megfigyeljük a kilégzés első mozzanatait, kibomló érzeteit, amelyek minden pillanatban változnak, amíg azok is elérik a csúcsot, és aztán hanyatlani kezdenek, mielőtt ismét a semmibe olvadnának. Akkor megfigyeljük a szünetet, a kilégzés és a rákövetkező belégzés közti teret. Amikor a folyamat légzésről légzésre megismétlődik, az ember teljesíti a harmadik fokozatot, a teljes légzés tapasztalását.

Egy klasszikus indiai mű, a Mahābhārata, szemléletes történetét illesztem ide, mint az ānāpānasati harmadik fokozatának magyarázatát. A történet egy tanítóról és három tanítványáról szól. A tanító íjászat segítségével tanította tanítványait a meditációra. Miután hosszú ideje tanította már tanítványait, egy próba elé állította őket, hogy felfedje képességeiket. Egy kitömött madárfigurát gondosan egy ágra erősített, meglehetős távolságra tanítványaitól. Nyíllal átlőni a madarat ilyen távolságból magas szintű jártasságot igényelt. A tanító azonban csaknem lehetetlenné tette a feladat teljesítését, amikor tanítványainak ezt az utasítást adta:

– Nem csak azt akarom, hogy eltaláljátok valahol a madár testét. Ahhoz, hogy megálljátok a próbát, a madár bal szemét kell átlőnötök, az a cél.

Az első tanítványnak nyújtotta az íjat, egyetlen nyílvesszővel, és azt mondta neki, előbb meditáljon, hogy tudatát egyesítse a céllal, és csak azután lője ki a nyilat. Azt is hozzátette, hogy annyi időt vesz igénybe, amennyit akar, de adjon jelet, mielőtt útjára engedi a nyílvesszőt. Fél óra múlva az első tanítvány jelezte, hogy felkészült a lövésre. A tanító azt mondta, várjon egy pillanatra, és megkérdezte:

– Látod a madarat a fán? – a tanítvány úgy válaszolt, hogy összpontosított pillantását föl sem emelte:

– Igen. – Ekkor a tanító félretolta a tanítványt, megragadta az íjat és nyilat, és így szólt:

– Ostoba tanítvány! Vonulj vissza és tanuld tovább, hogyan is kell meditálni.

Átadta az íjat és nyilat a következő tanítványnak, ugyanazzal az utasítással, mint előbb. A tanítványnak egy órába telt, mielőtt jelezte a tanítónak, hogy kész a lövésre.

– Látod a madarat a fán? – kérdezte a tanító.

– Milyen fán? – kérdezett vissza a tanítvány. – a tanító reménykedve kérdezte:

– Látod a madarat? – a tanítvány így válaszolt:

– Igen.

Akkor a csalódott tanító a második tanítványt is félretolta, elvette tőle az íjat és nyilat, és a második tanítványt is elküldte, hogy menjen, és tanuljon meg helyesen meditálni.

Végül az íjat és az egyetlen nyílvesszőt a harmadik tanítványnak adta át, ugyanazzal az utasítással, mint előbb. A tanítvány két teljes órán keresztül meditált, tudatát egyesítette a céllal, a madár bal szemével. Akkor jelezte, hogy készen áll a lövésre. A tanító megkérdezte:

– Látod a madarat a fán?

– Milyen fán? – kérdezett vissza a tanítvány.

– Látod a madarat? – kérdezte a tanító.

– Milyen madarat? – kérdezett vissza a tanítvány. A tanító mosolyogni kezdett és folytatta:

– Mit látsz? – a tanítvány így felelt, el nem térítve pillantását:

– Mester, csak egy szemet látok, ez minden.

– Rendben van – mondta a mester -, lőj!

És a nyíl természetesen egyenesen eltalálta azt az egyetlen dolgot, ami megmaradt a tanítvány tudatosságában.

Ez a történet pontos hasonlat arra, hogyan kell elérni az ānāpānasati harmadik fokát, a teljes légzés megtapasztalását. Ahogyan a harmadik tanítvány teljes tudatosságát a célra összpontosította, úgy összpontosítsuk figyelmünket az ānāpānasati harmadik fokozatára, azaz a teljes légzés megtapasztalására. Amikor beteljesítetted a harmadik fokozatot, ha megkérded magad:

– Hallasz hangokat? – így válaszolhatsz:

– Miféle hangokat?

– Érzed a testet?

– Miféle testet?

– Mit látsz?

– Csak a légzést, most, a jelenben. – Rendben van.

A negyedik lépcsőfok: a légzés elnyugtatása

Amikor már kényelmes együtt lennünk a légzéssel, akkor automatikusan megnyugszik. Olyan kevés dolog marad, ami megzavarhatná előrehaladásunk, hogy természetesen tapasztaljuk a pillanatról pillanatra lágyabbá és simábbá váló érzeteket, mintha egy durva daróc változna finom szaténná. Akár segíthetjük is ezt a folyamatot, ha megszakítjuk a belső nyugalmat néhány másodpercre, és azt sugalljuk magunknak: csönd, csönd, csönd. Azután visszatérünk ismét a légzés csöndes átéléséhez. Mikor ezt tesszük, a kapuőrnek adunk utasítást, amint azt az 5. fejezetben leírtuk.

Ha az ember túl korán ugrik a negyedik fokra, a tompaság és tunyaság áldozata lesz. A vadlovat el kell fognunk, mielőtt betanítjuk, éppen így el kell fognunk az egész lélegzetet, beteljesítve a harmadik fokozatot, mielőtt megkíséreljük lecsöndesíteni.

Azok a gyakorlók, akik akaraterejük segítségével érik el a harmadik fokozatot, lehetetlennek találják majd, hogy lecsöndesítsék, vagy lágyabbá tegyék a légzést, mert elengedés helyett iparkodnak, és most akadályba ütköznek. Ha virágot tartunk a kezünkben, nem ragadhatjuk meg erősen, mert akkor kárt teszünk benne. A finom tárgyakat csak finoman lehet érinteni. A hosszú percekig tartó éber tudatosság közben a nyugodt légzés megtartásához nagyon kifinomult tudatra van szükség. A figyelem ilyen kifinomodását csak gyengéd és folyamatos elengedéssel lehet elérni, sosem nyers erővel vagy puszta akarattal.

Amikor az ács egy darab fát kezd el fűrészelni, akkor az egész főrészt látja, nyelétől a penge végéig. Amint a vágásra koncentrál, a figyelme egyre közelebb fókuszál ahhoz a ponthoz, ahol a főrész a fát érinti, eközben a főrész nyele és vége hamarosan eltűnik látóteréből. Egy idő múltán csak azt az egyetlen fűrészfogat látja, amely a fával érintkezik, míg jobbra és balra a többi fűrészfog kívül esik észlelése körén. Nem tudja, és nem is kell tudnia, hogy az a fűrészfog a fűrészlap elején, közepén vagy végén foglal-e helyet, ezeken a fogalmakon túljutott. Ez a főrész hasonlata.

Hasonlóképpen a negyedik fokozatnál csak éppen azt a részét kell ismerni a légzésnek, amely éppen akkor zajlik. Az ember nem tudja, hogy az vajon belégzés-e vagy kilégzés, és annak is a kezdete, a közepe vagy a vége. Amint a légzés elcsöndesedik, a figyelem olyan kifinomulttá válik, hogy nem tudunk másról, csak a légzés jelen pillanatáról.

Az ötödik és hatodik lépcsőfok: öröm és boldogság tapasztalása a légzéssel

Az ānāpānasati ötödik fokán örömöt (pīti) észlelünk a légzés során, a hatodik fokon, pedig boldogságot (sukha). Nem teszek különbséget köztük, mivel az örömöt és boldogságot nem könnyű szétválasztani, mivel általában együtt érkeznek.

Amikor az ember töretlen ébersége az elnyugvó légzésre figyel, az öröm és boldogság oly természetesen kel föl, mint a hajnal aranyló fénye a keleti látóhatáron. Automatikusan ám fokozatosan kel föl, mivel ezúttal minden mentális energiánk a cselekvő helyett a megismerőbe ömlik. Valójában az ember semmit sem tesz, csak figyel. A légzés nyugodtsága a legbiztosabb jele annak, hogy semmit sem teszünk. A reggel korai óráiban csak idő kérdése, hogy a látóhatáron fölragyogjanak a nappal első fényei; éppen így, ha az ember békén marad a nyugodt légzéssel, csak idő kérdése, hogy öröm és boldogság megjelenjen a tudatban. A megismerőbe ömlő mentális energia az éber tudatosságot erővel telíti, és az energiával telt éberséget úgy tapasztaljuk, mint örömöt és boldogságot (pīti-sukha).

Azt javaslom, hogy ha elérjük a negyedik fokozatot, és folyamatosan tudatában vagyunk a rendkívül nyugodt légzésnek, de nem észlelünk örömöt vagy boldogságot, akkor ne essünk pánikba, ne rontsuk el a természetes folyamatot türelmetlenségünkkel. Ha ezen a fokozaton bármit teszünk, azzal csak késleltetjük vagy akár, meg is akadályozzuk az öröm és boldogság megérkezését. Ehelyett csak mélyítsük tovább a folytonos nyugodt légzés megismerését.

Teljesen tudatában vagyunk a nyugodt légzésnek, vagy megszakítások csúsznak közbe? Az előrelépés hiánya talán annak következménye, hogy folyamatosan nem csak a légzést tudatosítjuk? Légzésünk már nem válik egyre nyugodtabbá, mint korábban? Talán a légzés még nem eléggé békés. Ha ez a helyzet, szánjunk rá több időt. Ez egy természetes folyamat, ami teljesen független tőlünk. Ha az éber tudatosság bármiféle megszakítás nélkül könnyedén megpihen a légzésen, és a légzés érzete egyre nyugodtabbá és nyugodtabbá válik, akkor az öröm és boldogság mindig fölkél.

Segít, ha képesek vagyunk korán felismerni a pīti-sukhát (örömöt-boldogságot); hogy ezt megtehessük, ismerősnek kell lennie annak, amit keresünk. A nyugalommal társult öröm és boldogság kezdetben rendkívül finom. Olyan ez, mint amikor egy hard-rock rajongó egy klasszikus zenei előadásra látogat, ahol Mahler szerzeményeit adják elő, és nem tudja megérteni, hogyan fizethet a hallgatóság szép pénzt azért, hogy ilyesféle zenét hallgasson. Egyszerűen képtelen felfogni.

Vagy mint az, az ember, aki általában olcsó ebédeket eszik, amikor életében először megy egy ötcsillagos francia étterembe, és nem értékeli a konyhát, mert az ízlése túl közönséges. Ha az ember egyre többet meditál, a nyugodt tudatállapotok műértőjévé válik, és érzékeli az öröm és boldogság megjelenését, kifejlődésük egyre korábbi szakaszában.

Az ānāpānasati ezen ötödik és hatodik lépcsőfokának teljesítése pontosan ugyanaz, mint a gyönyörű lélegzeten teljesen megtartott tudatosság elérése meditációs alapmódszerem szerint.

Az ezen a szinten tapasztalt örömöt és boldogságot nevezem a légzés szépségének. A légzés ezen a fokon olyan nyugodtnak és szépnek látszik, hogy még egy tavaszi kertnél, vagy egy nyári naplementénél is vonzóbb, és az ember nem hiszi, hogy valaha is bármi másra szeretné vetni a tekintetét.

A hetedik lépcsőfok: a lélegzet, mint tudat-tárgy tapasztalása

Amint a lélegzet még gyönyörűbb lesz, amint az öröm és boldogság nyugodt ereje növekszik, úgy tűnhet, hogy a légzés teljesen eltűnik. A 2. fejezetben úgy írtam ezt le, mint lélegzetet, ami elmarad a gyönyörű lélegzettől, és csak a gyönyörűt magát hagyja hátra. Az esemény leírására hoztam a vigyorgó Chesire macska hasonlatát is, aki fokozatosan eltűnt, csak a vigyort hagyva maga után. Ez pontosan leírja az átmenetet az ötödik-hatodik fokról, az öröm és boldogság tapasztalásáról a légzéssel, a hetedik fokra, ahol a légzést már csak, mint tudattárgyat vesszük tudomásul.

 

Ezen átalakulást megvilágítandó felidézem, hogyan elemzi a Buddha a tudatos megismerést a hat érzéki alap, a látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás, és megismerés elme-alapja szerint (S.35). A meditáció korai szakaszában az ember fölhagy a látással, hallással, szaglással és ízleléssel, egészen addig a pontig, amíg ez a négy érzéki alap egy időre teljesen be nem zárul.

Akkor elengedjük az ötödik érzéki alap, a tapintás aktivitásának többségét azáltal, hogy minden mást kizárva a lélegzet érintésére (testérzetére) összpontosítunk. Az elme, a hatodik érzéki alap, eközben mindvégig működik. Amikor erre a hetedik lépcsőfokra lépünk, akkor az ötödik érzéki alap, a tapintás is bezáródik, egyedül a hatodik érzéki alapot, az elmét hagyva nyitva, hogy tudomása legyen a lélegzetről. Most tehát már egy új érzéki alapon keresztül tapasztaljuk a lélegzetet.

Képzeljünk el egy bozontos, szakállas régi barátot, aki általában hétköznapi, elhordott ruhákat visel. Azután buddhista szerzetessé avatják, és amikor először látjuk őt a kolostorban, kopasz fejjel, és szerzetesi ruhában, talán föl sem ismerjük, mégis ez ugyanaz a régi jó barát.

Másféleképpen néz ki az új környezetben, ennyi az egész. Hasonlóképpen régi barátunk, a lélegzet, általában a tapintás érzeteibe öltözve jár-kél, és főként az ötödik érzéki alapon keresztül ismerjük föl. Az ānāpānasati hetedik fokán a lélegzet túlemelkedett az öt érzéki alap világán, és most már csak a hatodik érzéken keresztül ismerhető meg, mint tudat-tárgy. Ezért nevezte ezt a fokozatot a Buddha a citta-sakhārának, a tudat-tárgy megtapasztalásának.

Tehát ha a légzés ezen a fokozaton eltűnni látszik, legyünk biztosak afelől, hogy ennek így kell lennie, ne zavarjuk meg folyton a folyamatot, hol itt, hol ott keresve a lélegzet korábbi érzékelését. Ehelyett, amikor a lélegzet eltűnni látszik, tegyük föl a kérdést, mi az, ami megmaradt? Ha gondosan követtük az útmutatásokat, a lélegzet csak azután látszik eltűnni, miután az öröm és boldogság megteremtődött, tehát ami megmarad, az az öröm és boldogság.

Eleinte az éber tudatosságnak kifinomultnak és nyugodtnak kell lennie, hogy felismerje ezt a finom tárgyat, de a hosszas tapasztalásból származó jártassággal megjön annak belátása, hogy ez a finom boldogság és öröm nem más, mint régi barátunk, a lélegzet, csak most, mint tudattárgyat érzékeljük.

Ha nem vagyunk képesek együtt maradni ezzel a tudat-tárggyal, az azért van, mert az ötödik és hatodik lépcsőfokon nem volt elég öröm és boldogság a lélegzettel. Mielőtt hagynánk, hogy az ötödik érzéki alap bezáruljon, be kell gyakorolnunk az örömmel és boldogsággal együtt járó nagyon gyönyörű lélegzet kifejlesztését. Akkor erősebb tudat-tárgy áll a figyelem rendelkezésére. Azonban sok gyakorlással tudni fogjuk, mit is keresünk a hetedik fokozaton, az éberség ügyesebb lesz az öröm és boldogság finomabb szintjeinek megtartásában, képesek leszünk korábban elengedni az ötödik érzéki alapot, és mégis megtartani a gyengébb tudattárgyat.

A nyolcadik lépcsőfok: a tudati tapasztalás elnyugtatása

Gyakran megtörténik a meditációs folyamatnak ezen és rákövetkezı fokozatain, hogy az öröm és boldogság túlzottan izgató lesz, és így megzavarja a nyugalmat. A Buddha emiatt úgy tanította az ānāpānasati nyolcadik lépcsőfokát, mint a lélegzet tudati tapasztalásának elnyugtatását.

 

Amikor kezdő meditátorok, és néha haladók is, némi üdvözültséget kezdenek átélni, könnyelműen elragadtatják magukat – óh, végre, csodálatos! -, és az üdv azonnal faképnél is hagyja őket, mert túlzottan izgatottak lettek.

 

Másfelől az üdvözültséggel együtt feltámadhat a félelem – ez túl sok nekem, ez ijesztő, erre nem szolgáltam rá! -, és az elragadtatás ismét távozik, a félelem szétzúzta a nyugalmat.

Óvakodjunk hát e két ellenségtől, a félelemtől és izgatottságtól, amelyek feltűnhetnek ezen a fokozaton. Jusson eszünkbe, hogy folyamatosan elnyugtassuk a lélegzet tudati tapasztalását. Ez az üdv a békességből és csöndből születı öröm és boldogság. Tartsuk fönn ezen üdvözültség okait, maradjunk meg a csöndben, másként az üdv távozik.

Ácsán Cshá híres hasonlata a csöndes erdei tóról segít megérteni, mi is történik itt. Mások már írtak erről a képről, de nem részleteiben. Így emlékszem arra, ahogyan Ácsán Cshá magyarázta a hasonlatot. Amikor a dzsungelben és erdőségekben vándorolt, amit Thaiföldön tudongnak neveznek, és a késı délután elérkezett, mindig megpróbált találni egy tavat vagy patakot, mivel vízre volt szüksége a fürdéshez. Ha az ember este nem fürdik, miután a dzsungelben vándorolva kiizzadt a forróságtól és az erőfeszítéstől, kényelmetlenül piszkosnak és tapadósnak érzi a testét egész éjszaka, aztán meg ivóvízre is szüksége van. Ezért Ácsán Cshá keresett egy tavat, patakot vagy forrást valahol az erdőben, és ha talált, letáborozott a közelében éjszakára.

 

Néha, miután ivott, megfürdött és elrendezkedett, Ácsán Cshá üldögélt és meditált, néhány lépésnyire a tótól. Azt mondta, hogy néha olyan csöndesen ült, nyitott szemmel, hogy láthatta a sok állatot, amint előjönnek a dzsungelből fürödni és inni. Úgy mondta, csak akkor jöttek elő, ha nagyon-nagyon csöndesen ült, mert a dzsungel lényei félénkek, sokkal jobban félnek az emberi lényektől, mint azok tőlük. Amikor feltűntek a bokrok közül, körüljártatták szemüket és körbeszaglásztak, vajon biztonságban vannak-e. Ha felfedezték őt, egyszerűen eltűntek, de ha teljesen nyugodtan ült, az állatok nem hallották meg, sőt még a szagát sem érezték meg. Akkor előjöttek és ittak, némelyik úgy ivott és játszott a vízben, mintha ő nem is lenne ott, mintha láthatatlan lenne. Azt mondta, néha annyira csöndes volt, hogy miután a közismert állatok előjöttek, feltűntek nagyon furcsa állatok is, olyan lények, amelyeknek még a nevét sem tudta. Sosem látott olyan különös lényeket korábban, a szülei sem beszéltek ilyenekről. Ezek a csodás lények csak akkor jöttek elő inni, ha teljesen nyugodtan ült.

Ez egy szemléletes hasonlat arról, ami mély meditációban történik. A tó a tudat szimbóluma. Az ānāpānasati, ezen nyolcadik fokán az ember csak ül előtte és figyel. Ha bármilyen utasítást ad, akkor nincs csöndben. A gyönyörű teremtmények – nimitták és jhānák – csak akkor tűnnek föl, ha teljes nyugalomban marad. Ha előjönnek körbeszaglászni, és az ember elragadtatottan fölkiált, visszavágtatnak az erdőbe, és nem jönnek elő többé. Ha előjönnek, és rájuk nézel, akár csak a szemed sarkából is, észreveszik és eltűnnek. Nem mozdulhatsz, ha azt szeretnéd, hogy ezek a lények előjöjjenek és játsszanak. De ha teljes nyugalomban maradsz, semmi felügyelet, cselekvés, beszéd, mozgás, vagy bármi más, előjönnek a nimitták.

 

Körülnéznek és körbeszaglásznak, és ha azt gondolják, senki sincs ott, jönnek és játszadoznak előtted. De ha csak a szemhéjadat megmozdítod, újra eltűnnek. Csak akkor maradnak, ha teljes nyugalomban vagy. Először a közismertek jönnek elő, azután a nagyon gyönyörűek, végül a nagyon különösek és csodálatosak. Ez utóbbiak azok a csodálatos tapasztalatok, amelyekre nem találsz szavakat, amelyekről el sem tudtad képzelni, hogy létezhetnek, mivel oly különösek, üdvteliek, tiszták. Ezek a jhānák.

 

Ácsán Cshának ez a csodálatos hasonlata egyben bölcsességének, a tudat mély megértésé-nek mércéje is. A tudat valóban így működik, és ennek a bölcsességnek a birtoklása hatalmas erő.

A rendkívüli jhānák akkor történhetnek meg, amikor fel tudjuk kelteni a tudatban az örömöt és boldogságot, amikor megértjük, hogy ez az öröm és boldogság nem más, mint a lélegzetet tapasztaló tudat, és amikor elnyugtatjuk a megfigyelés egész folyamatát.

 

A kilencedik lépcsőfok: a tudat tapasztalása

Az Ānāpānasati sutta kilencedik lépcsőfoka egy nagyon fontos teremtményt ír le, amelyik eljön, hogy meglátogassa a nyugodt, csöndes tudatot: ez a nimitta. A fokozatot így nevezik: citta paisavedī, a tudat tapasztalása. Csak ezen a fokon jelenthetı ki megbízhatóan, hogy képesek vagyunk ismerni a tudatot. Néhány embernek vannak elképzelései és ötletei arról, hogy mi is lenne a tudat, és ezeket tudományos készülékekkel igyekeznek vizsgálgatni, vagy akár egész könyveket írnak a tudatról. De ez az egyetlen hely, ahol valóban tapasztalhatjuk a tudatot.

 

A tudatot a nimitta – a tudat visszatükröződése – révén tapasztalod meg. Tartsuk eszünkben, hogy a tudat az, ami tud. Lehetséges-e, hogy a tudomással bíró ismerje önmagát? A szem az, ami lát, de magát csak akkor látja, ha tükörbe néz: akkor saját visszatükröződését látja. A nimitta, a visszatükröződés, amit a meditációnak ezen a fokán látsz, a tudat hő visszatük-röződése. Olyan tükörbe nézünk, amelynek felülete megtisztult minden portól és szennytől, és most végre magadat láthatod. A tudatot közvetlenül csak egy nimitta vagy jhāna által tapasztalhatod.

 

Ha egy nimitta merül föl, olyan különös, hogy a lehetetlennel határos leírni. A nyelv hasonlatokra épül, valamit úgy írunk le, hogy olyan kemény, mint a kı, mást úgy, hogy puha, mint a fő. Mindig az öt érzék területéről vesszük hasonlatainkat. De a tudat világa oly különbözı, hogy a nyelv cserbenhagy minket. A nimitta első megtapasztalása után azt gondoljuk: hát ez meg mi volt? Tudjuk, hogy ez valóságos tapasztalat, de küszködünk, hogy megtaláljuk a szavakat, amik leírhatnák. Kénytelenek vagyunk tökéletlen hasonlatokat használni: olyan, mint egy fényjelenség, mint egy üdvteli érzés, egy kicsit olyan, mint ez, egy kicsit olyan, mint az. Hiszen annyira különbözik minden korábbi tapasztalattól, valahogy mégiscsak le kell írnunk magunknak. Ezért mondom azt, hogy a nimittát néha fényként tapasztaljuk, néha érzetként, néha meg felfújt rágógumi buborékként, vagy akárhogy másként.

Ez mind pontosan ugyanaz az élmény, csak különbözı szavakkal illetjük. Sok meditátor előtt azonban a tudat csak gyorsan felvillan, majd újra eltűnik. Mint az erdőből előtűnő állat, megérez valamit, izgatott lesz és elmenekül.

Néhány meditátornak nehézségeket okoz a nimitta látása. Elérik a gyönyörű lélegzet elnyugvásának állapotát, és semmi sem történik, semmilyen fény sem tűnik föl. Azon tana-kodnak, mit nem tettek helyesen. A következő analógia talán segít.

 

Egyszer késı éjjel kiléptem jól megvilágított szerzetesi kunyhómból (kuti), bele az erdő sűrű sötétjébe. Nem volt elemlámpám, és olyan sötét volt, hogy nem láttam semmit. Türelmesen mozdulatlanul maradtam, és a szemem lassan hozzászokott a sötétséghez. Nemsokára már képes voltam kivenni a fatörzsek alakját, aztán fölnéztem, és már láttam a csodás csillagokat, az egész Tejutat, ahogy fényben ragyogott az éjszakai égen.

 

A nimitták tapasztalása lehet ilyen. A formátlan nyugalomban, amikor a lélegzet eltűnni látszik, az ember eleinte semmit sem lát. Legyünk türelmesek, ne tegyünk semmit, csak várakozzunk. Az éber tudatosság nemsokára hozzászokik e természetes tartózkodási helyén (az öt érzék fényesen kivilágított szobáján) túli „sötétséghez”, és kezdi látni az alakokat, eleinte csak halványan. Egy idő múltán feltűnhetnek a csodálatos csillagokhoz hasonlatos nimitták, majd, ha valaki eléggé hosszú ideig marad nyugalomban, minden nimitták legjobbjai is előtűnnek, mint éjszaka felhők mögül a telihold fénylı korongja.

 

A tizedik lépcsőfok: a nimitta felragyogása

A nimitta két hibája hátráltathatja a további előrehaladást, ha a nimitta túlzottan halvány, vagy ha nem szilárd. E két általános gond orvoslására tanította a Buddha az ānāpānasati tizedik és a tizenegyedik fokozatát, a nimitta felragyogását és a nimitta fenntartását. A „felragyogás” saját kifejezésem az abhippamodayacitta páli kifejezésre, melynek szó szerinti jelentése: a tudat felvidítása. Minél több öröm van a tudatban, annál ragyogóbban fénylik a nimitta.

 

Ahhoz, hogy belépjünk a jhānába, a nimittának a legragyogóbb dolognak kell lennie, amit valaha láttunk, földöntúlian szépnek.

Vizsgáljuk hát meg, miért tűnhet a nimitta halványnak, sőt akár szennyezettnek. Nagyon tanulságos felidézni, hogy a nimitta csak a tudatunk visszatükröződése. Ha a nimitta halvány, azt jelenti, hogy a tudatunk is halvány, ha a nimitta szennyezett, a tudatunk is szennyezett. Itt nincs lehetőség arra, hogy ne legyünk őszinték vagy tagadjuk ezt, mivel szemtől szemben állunk saját tudatállapotunk valóságával.

 

Éppen itt válik nyilvánvalóvá a sīla, az etikus magatartás fontossága. Ha tisztátalan tettek, szavak vagy gondolatok szennyezik a tudatot, akkor a nimitta, ha egyáltalán föltűnik, halvány és szennyezett lesz. Ha ezt tapasztaljuk, fektessünk némi erőfeszítést abba, hogy megtisztítsuk magatartásunkat akkor is, miután már fölkeltünk a meditációs párnáról. Tartsuk be a fogadalmakat hiba nélkül, vizsgáljuk felül szavainkat. A Buddha azt mondta, hogy lehetetlen megtisztítani a samādhit, mielőtt a sīlát megtisztítanánk (A.VII.61).

 

Az erős hitű, nagylelkű, együttérző embereknek, ahogy mondani szokták, „tiszta a szíve”. Tapasztalataim a meditáció tanítása terén azt mondják, általános szabály, hogy ezek a tisztaszívű meditátorok tapasztalják a ragyogó nimittákat. Tehát fogadalmaitok makulátlan megtartása mellett fejlesszétek azt is, amit így neveznek: tiszta szív.

 

Ennek ellenére néha jószívű emberek is tapasztalnak halvány nimittákat. Általában ez azért van, mert kevés a mentális energiájuk, esetleg betegség vagy túlmunka miatt. Alkalmas eszköz e nehézség elkerülésére, ha néhány meditációs időszakot, az inspirációt nyújtó meditációk gyakorlására szánunk, mint amilyen a Buddha, a Dhamma és a Szangha felidézé-se.

Ezek fölött mindaddig szemlélődünk, míg a tudatot át nem itatja az öröm. Másfelől, ha valaki nagyon nagylelkű ember, visszagondolhat saját múltbéli nagylelkűségére, és ily módon lelkesítheti magát, a Buddha ezt úgy nevezte: cāga-anussati. Vagy eltölthetünk némi időt a mettā, a szeretetteljes kedvesség gyakorlásával. Ha a mentális energiát az örömteli ragyogás szintjére emeltük, visszatérhetünk az ānāpānasatihoz.

 

Eddig azokról a technikákról beszéltem, amelyekkel felragyogtatjuk a nimittát, mielőtt még belekezdenénk az ānāpānasatiba. Valójában ezek a leghatékonyabb technikák. Azonban ha a nimitta a meditáció során már felkelt, de halványnak tűnik, négyféle eljárásmód alkalmaz-ható:

Összpontosítsunk a nimitta közepére! Még halvány nimitta esetén is a közép fénylőbb, mint a peremek. Ha finoman azt javasoljuk magunknak, hogy nézzünk a nimitta közepére, a központi fényesség kiterjed. Akkor összpontosítsunk annak a közepére, és az még fénylőbb. Újra és újra visszatérve a középpontba a halvány nimitta hamarosan hihetetlenül ragyogóvá válik, és ennek folytatásaként gyakran „robbanásszerűen” felfénylik, egészen a jhānába lépésig.

 

Élesítsük figyelmünket a jelen pillanatra! Bár a jelen pillanat tudatossága az ānāpānasati előzetes gyakorlatainak része volt, gyakran történik, hogy ezen a fokozaton a figyelem „elkenődik” a jelen pillanat körül. Jómagam gyakran találtam úgy, hogy egy gyengéd figyelmeztetés arra nézve, hogy még élesebben a jelen pillanatra fókuszáljak, fénylőbbé teszi az éber tudatosságot és felragyogtatja a nimittát, megszüntetve a halványságot.

 

Mosolyogjunk a nimittára! Emlékezzünk arra, hogy a nimitta tudatunk visszatükröződése. Ha a tudat mosolyog, a nimitta is visszanevet és kifényesedik. Lehetséges, hogy a rosszindulat (a második akadály) maradványa okozza, hogy a nimitta halvány marad. A mosolygás eléggé finom és egyben erőteljes ahhoz, hogy az akadály finom formáin felülkerekedjék. Ha nem fogjátok föl, mit is értek a nimittára mosolygás alatt, menjetek és nézzétek meg magatokat a tükörben, mosolyogjatok, azután vegyétek a cselekvés tudati részét, és ismételjétek meg a nimitta jelenlétében.

 

Térjünk vissza a gyönyörű lélegzethez! Néha egyszerűen csak túl korai a nimittát megköze-líteni, és azt a jobb finom elhatározást alkalmazni, hogy egy kissé hosszabb időt töltsünk még a gyönyörű lélegzettel. Még ha a nimitta elő is kerül, ha halvány, ne vegyük figyelembe, és térjünk vissza a lélegzet tudati tapasztalásához. Ha így teszek, gyakran a nimitta ismét előkerül, egy kissé már fényesebben. Újra figyelmen kívül hagyom, és újra meg újra előjön, egyre fényesebben, majd mindaddig továbbra is figyelmen kívül hagyom, amíg egy valóban bámulatos nimitta föl nem tűnik, és akkor felfigyelek rá. Ezek azok a módszerek, amelyek „felragyogtatják” a nimittát, fényesítik mindaddig, amíg ragyogó, gyönyörű és sugárzó nem lesz.

 

A tizenegyedik lépcsőfok: a nimitta fenntartása

A nimitta két hibája közül a második, ami hátráltatja a meditációs élmény elmélyítését, a nimitta ingatagsága, amikor nem marad mozdulatlan, hanem hamar eltűnik. A Buddha azért tanította az ānāpānasati tizenegyedik fokozatát, hogy foglalkozzék ezzel a problémával, ez pedig a samādahacitta, szó szerint „gondosan elcsöndesíteni a tudatot”, ami itt azt jelenti, hogy „fönntartani a figyelmet a nimittán”.

Általános, hogy az első néhány alkalommal, amikor egy nimitta föltűnik, felvillan egy rövid időre, azután eltűnik, máskor meg mozog mindenfelé a látás tudati mezején, és nem szilárd.

Általában a ragyogó, erőteljes nimitták hosszabban maradnak meg, mint a halványak és gyengék, a Buddha ezért tanította a nimitta felragyogásának fokozatát a nimitta fenn-tartásának foka előtt. Néha a nimitta felragyogása elég a fenntartásához, a nimitta oly csodálatosan sugárzó lesz, hogy hosszú időre megragadja a figyelmet. Ennek ellenére még a ragyogó nimitta is lehet ingatag, ezért vannak módszerek, hogy fenntartsuk a nimittára irányuló figyelmet.

 

A belátás, ami segített engem, hogy fenntartsam a nimittát, az a felismerés volt, hogy a nimitta, amit tudatomban megpillantottam, csak a visszatükröződése volt a megismerőnek, aki figyel. Ha a megismerı mozdult, mozdult tükörképe, a nimitta is. Olyan ez, mint mikor egy tükörben a saját képünket bámuljuk: ha mozdulunk, mozdul a kép is. Amíg mozogsz, fölösleges megkísérelni nyugalomban tartani a képmást azáltal, hogy csak a tükröt tartjuk mozdulatlanul - ez bizony nem fog menni. Ehelyett összpontosítsunk a megismerőre, aki mindezt tapasztalja, és azt nyugtassuk el a csöndességben. Akkor ennek a megismerőnek a képmása, a nimitta, megszilárdul, és mozdulatlannak tűnik majd, nagyszerűen állandónak.

Még egyszer: általában félelem vagy izgalom hozza létre az instabilitást, túl gyakran reagálunk ahelyett, hogy tétlenül figyelnénk. A nimittát először tapasztalni olyan, mintha teljesen idegen emberekkel találkoznánk. Gyakran izgatott lesz az ember, mert nem tudja, kik ők és hogyan viselkedhetnek, ám miután megismerkedik velük, megnyugszik a társasá-gukban.

Jó barátok lesznek, és fesztelenek vagyunk velük, a túlzott reakció eltűnik. Vagy ahhoz is hasonlítható, ahogyan gyermekkorunkban először tanultunk biciklizni. Az első néhány próbálkozásnál valószínűleg olyan szorosan fogtuk a kormányt, hogy akárcsak nekem annak idején, kifehéredtek az ujjaink. Én, mivel nem voltam nyugodt, újra meg újra elestem. Aztán nemsokára felfedeztem, sok zúzódás és horzsolás után, hogy minél nyugodtabb vagyok, annál könnyebb megtartani az egyensúlyom. Hasonlóképpen az ember hamar megtanulja, hogy felhagyjon a nimitta megragadásával. Megnyugszunk és felfedezzük, hogy minél kevésbé akarunk mindent kézben tartani, annál könnyebb fenntartani a nimittát.

Egy másik alkalmas eszköz, amit kidolgoztam a kontroll megakadályozására, az autóvezetés hasonlatának használata volt. Amikor a fénylő nimitta felbukkan, odaadom neki a kulcsokat, és azt mondom: mostantól te vezetsz! Teljes bizalmat adok neki, és a gondjaira bízom magam.

Tulajdonképpen megpróbálom vizualizálni a bizalmamat, és átadni azt a fénylő nimittának. Felismerem, hogy a cselekvő utolsó maradványa, a kontroll megszállottja, még mindig el akarja rontani a dolgokat. Ezért használom ezt a metaforát, hogy segítsen feladni minden beleavatkozást. Ez az a pont, ahol megállok, és a nimitta is megáll velem együtt.

Ha egy ideig fenntartjuk figyelmünket a nimittán, az még ragyogóbbá és nagyon erőteljessé válik. A jó nimitták jele, hogy a legszebb színekben pompázik, amelyeket életünkben valaha is láttunk. Például ha egy kék nimittát látunk, a színe nem hétköznapi kék, hanem a legmélyebb, leggyönyörűbb, legkékebb kék, amit valaha is ismertünk. A jó, vagy talán mondhatom, „hasznos” nimitták is nagyon szilárdak, csaknem mozdulatlanok. Ha egy gyönyörű szilárd nimittát tapasztalunk, a jhānák világának peremén járunk, és betekintést nyerünk oda.

A tizenkettedik lépcsőfok: a tudat megszabadítása

Az ānāpānasati tizenkettedik fokát úgy nevezik, vimocayacitta, „a tudat megszabadítása”. Itt egy olyan tapasztalatra teszünk szert, amit később kétféleképpen írhatunk le, látásmódunktól függően. Vagy úgy találja az ember, hogy belesüllyed, vagy merül a nimittába, vagy a nimitta burkolja be teljesen ragyogó fényével és mámorító érzésével. Ezt nem mi tesszük, hanem csak megtörténik, mint minden cselekvés elengedésének természetes következménye.

Az ember a tudat megszabadítása által belép a jhānába. A Buddha azt mondta, a jhānák a szabadság (vimokkha) lépcsőfokai (D.15.35). A vimokkha ugyanaz a szó, amit annak leírására használnak, aki kiszabadult a börtönből és szabadon jár. Ismerhető e szó a szanszkrit moka szóból is, ami hasonló jelentésű. A tudat most már szabad, ami azt jelenti, hogy szabad a testtől és az öt érzéktől. Nem mondom azt, hogy a tudat ellebeg valamerre, és valamiféle testen kívüli élmény következik be, ám az ember nem helyezkedik el többé a térben, mert a tér minden tapasztalása is az öt érzéktől függ. A tudat ezúttal mindettől szabad.

Egyáltalán nem érzékeljük, mi történik a testtel. Nem vagyunk képesek bármit is hallani, bármit is mondani. Betölt az üdv, mégis teljesen éberek vagyunk, és szilárdak, mint egy szikla. Ezek a megszabadult tudat jelei. Ez a tapasztalat az egyik legerőteljesebb, ha nem a legerőteljesebb tapasztalat az életünkben.

Aki eléri némelyik jhānát, általában szerzetes vagy apáca akar lenni, a világ kevés vonzást gyakorol már rá. Kapcsolatok, a művészetek, zene és mozi, szex, hírnév, gazdagság és a többi, mind lényegtelennek látszik és egyáltalán nem vonzó a jhānákkal, a megszabadult tudattal összehasonlítva. De sokkal több van itt, mint csak az üdv, itt van az élmény mélysége. Ha az ember órákat tölt el jhānában, misztikusnak is nevezheti magát, ha úgy tartja kedve. Olyan tapasztalatra tett szert, amit minden vallási hagyományban misztikus élménynek neveznek, ami messze van a hétköznapitól. A Buddha úgy nevezte ezt, uttari-manussa-dhamma (M.31.10), olyasvalami, ami fölülmúlja a közönséges emberi tapasztalást. Úgy is nevezte ezt, „emelkedett” (mahāggata) tudat. A jhāna boldogságát olyan hasonlónak tartotta a megvilágosodás boldogságához, hogy így nevezte: sambodhi-sukha (M.66.21). Ez az a hely, amit a szennyeződések nem képesek elérni, ahová Māra, a buddhista ördög, nem képes elérni.

Az ember megvilágosodott és lett szabad ez alatt az idő alatt.

Ha kifejleszted ezeket a fokozatokat, az ānāpānasati első tizenkét lépcsőfokát, eljuttatnak majd a jhānához.

Kilépés a jhānából

Az Ānāpānasati sutta utolsó négy lépcsőfoka arra a meditátorra vonatkozik, aki éppen kiemelkedett valamelyik jhānából. Miután az ember, először megtapasztalva egy jhānát, kiemelkedik abból, nem tud másra gondolni: jó ég, mi volt ez? Így tehát az első dolog, amit tennünk kell, hogy újra áttekintjük a jhānát. Megvizsgáljuk az élményt, bár nem lesz könnyű megtalálni a rá illı szavakat. Kérdezzük meg magunktól: hogyan keletkezett? Milyen sajátos dolgot tettem? Mihez hasonló érzés volt a jhānában tartózkodni? Miért volt ahhoz hasonló érzés? Hogy érzem magam most? Miért olyan elragadó? Valamennyi ilyen észrevétel mély belátást ébreszt.

Úgy fogjuk találni, hogy a legjobb szó arra, hogy miért történt meg a jhāna, az elengedés, ami most először tényleg sikeres volt. Nem annak elengedése, amihez ragaszkodunk, hanem annak az elengedése, ami ragaszkodik, azaz elengedtük a cselekvőt, elengedtük az ént. Nehéz feladat az énnek elengednie az ént, de e módszeresen felépített fokozatokon keresztül ezt tettük. És ez az üdv.

Így a tapasztaláson elmélkedve vagy belefogunk a satipaṭṭhānába (az éberség gyújtópontjai),

vagy közvetlenül rátérünk az ānāpānasati utolsó négy fokozatára.

 

A tizenharmadik lépcsőfok: elmélkedés az állandótlanság fölött

Az első elmélkedés tárgya az anicca, amit általában mulandóságnak fordítanak, de annál sokkal többet jelent. Ellentéte a nicca – ezt a páli szót használják valami leírására, ami rendszeres vagy folytonos. Például a Vinayában a rendszeres alamizsna-felajánlást – mondjuk egy tanítvány által, aki minden kedden élelmet hoz –, úgy nevezik, nicca-étel (Vin.II.4.4.6).

Anicca az, amikor ami folytonos volt, megszűnik. Amit fontos végiggondolni a meditáció mély megtapasztalásai után, hogy volt valami, ami olyannyira rendszeres volt, hogy sosem vettük észre – ezt hívjuk „én”-nek. A jhānában ez eltűnt, figyeljünk föl rá! Ha fölfigyelünk rá, az oly mélyen meggyőz majd minket a nem-én (anattā) igazságáról, hogy nagy valószínűséggel a folyamba lépés élményét idézi elő.

A tizennegyedik lépcsőfok: elmélkedés a dolgok lecsillapodása fölött

Ha az anicca fölötti elmélkedés nem működik, ott a virāga, a dolgok elhalványodása, amit néha szenvtelenségnek is neveznek. Megvan ez a kettős jelentése, én általában mégis jobban szeretem az „elhalványodás” jelentést, azaz amikor a dolgok csaknem eltűnnek. Sok dolgot látunk eltűnni, ha belépünk a jhānába, ezek közül némelyik annyira közel volt hozzánk, hogy azt feltételeztük, önazonosságunk elengedhetetlen része. A jhānában azonban mindez eltűnik, az én elhalványodását éljük meg.

A tizenötödik lépcsőfok: elmélkedés a megszűnés fölött

A jhānából kiemelkedve a harmadik elmélkedést a nirodha, a megszűnés fölött folytathatjuk. Ami valaha ott volt, most teljesen megszűnt, befejeződött, elmúlt, a helye most üres. Az ilyesfajta ürességet csak mély meditációban lehet megismerni. A világegyetem jelentős része, amelyet lényeginek gondoltunk, megszűnt, és teljesen másféle térben vagyunk. A megszűnés egyben a harmadik nemes igazság, megszűnésnek nevezik a szenvedés végét.

E megszűnés oka az elengedés, és ez már voltaképpen bekövetkezett. A dukkha, a szenvedés véget ért, legalábbis a legnagyobb része, 99 százaléka mindenképpen. Mi maradt? Mi a dukkha ellentéte? A sukha, a szenvedés megszűnése, boldogság. Ezért gondolhatjuk azt, hogy ezek a jhānák a legmámorítóbb tapasztalatok, amelyeket valaha is szereztünk az életünkben.

És ha rendelkezünk némi bölcsességgel vagy intelligenciával, meglátjuk, hogy az üdv azért kél, mert oly sok dukkha szűnt meg.

Boldogságot tapasztalunk, és ismerjük az okát. Képzeljük el, hogy hónapokon át migrén kínzott, és valaki egy új orvosságot ad, amit éppen mostanában találtak föl, és hozzáteszi: némelyeknél hatásos, de nem mindenkinél. Bevesszük, és úgy találjuk, ránk hat, a migrén megszűnt. Hogy éreznénk magunkat? Magasan szárnyalnánk, mennyei boldogságban. Néha sírnánk a boldogságtól, hiszen a fájdalom megszűnése boldogság. Miért olyan boldogok a diákok, amikor letették év végi vizsgáikat? Mert véget ért egy csomó szenvedés. A világon a boldogság oly gyakran csak annak mértéke, mennyi szenvedés előzte meg. Mikor végül kifizetjük a házunkon lévő jelzálogkölcsönt, oly boldognak érezzük magunkat, mindaz a gyötrelem, hogy hónapokig, évekig kellett dolgoznunk, hogy kifizethessük, elszállt.

A tizenhatodik lépcsőfok: elmélkedés az elengedés, a fölhagyás fölött

Az Ānāpānasati sutta utolsó elmélkedése e csodálatos szó fölött zajlik: painissagga, „elengedés, fölhagyás”. E szövegösszefüggésben a painissagga nem annak föladása, ami „ott kint” van, hanem azé, ami „itt bent” van. Az emberek a buddhizmust sokszor e világtól elvonatkoztatónak gondolják, ami föladja mindazt, ami odakint van. De a painissagga a belső világ elengedése, a cselekvő és megismert elengedése. Ha gondosan tekintünk rá, látjuk, hogy ami a jhānában történik, az nem csak a külső világ elengedése, hanem a belső világé is, és különösen a cselekvő, az akarat, a felügyelő elengedése. Ez a belátás oly sok boldogság, tisztaság, szabadság és üdv létrejöttéhez vezet. Megtaláltuk a szenvedés megszűnéséhez vezető módszert.

Így írta le a Buddha az ānāpānasatit. Ez egy teljes gyakorlás, ami azzal kezdődik, hogy csak ülünk egy nyugodt helyen, kényelmes ülőhelyen, éberen tudomásul véve, ami előtérbe kerül, csak a légzést figyelve. Fokról fokra, olyan fokozatokon át, amelyekre nyilvánvalóan megvannak az adottságaink, elérjük azokat a mély és mámorító állapotokat, amiket jhānáknak neveznek.

Amikor kiemelkedünk belőlük, akkor szemlélődünk ezen négy dolog valamelyike fölött:

anicca, a dolgok mulandósága vagy bizonytalansága;

virāga, a dolgok elhalványulása;

nirodha, az én megszűnése;

painissagga, mindannak elengedése, ami „itt bent” található.

 És ha ezek fölött a dolgok fölött elmélkedünk, miután megtapasztaltuk a jhānát, akkor valami történni fog. Gyakran mondom, hogy a jhāna a lőpor, és az elmélkedés a gyufa, ha a kettő találkozik, előbb-utóbb robbanás lesz belőle, mindez csak idő kérdése.

Bárcsak mind megtapasztalnátok ezeket a gyönyörű robbanásokat, amelyeket úgy hívunk: megvilágosodás!